Aztán végre elindultunk dél felé az A81esen. Minden aminek 4 kereke volt megelőzött minket, mivel a Trabi megpakolva csak 90 körül volt képes menni. 100km megtétele után a Trabika elkezdett köhögni… megijedtünk ennyi lett volna??? De nem csak a benzincsapot kellett tartalékra tekerni, és máris szépen brümmögött a Trabicsek. Hegynek felfelé 30al lefelé 90el Svájcon, Franciaországon, Spanyolországon keresztül majd a komppal átkelés után április 26án ért a Trabi kereke Afrikai földre!

A beutazási és vámpapírok kitöltése viszonylag gyorsan ment, és miután 2 kölni megörökítette bennünket a fotoalbuma számára és máris indulhattunk az Atlas hegység irányába. És most végre amit otthon csak reméltünk hogy sikerül… Végre felírtuk a motorháztetőre „Afrika 1999”.

A legszörnyűbb kőúton pattogott fel Trabikánk az Atlas hegységben szikláról sziklára. 1esben padlógázzal küzdöttük fel magunkat a hegyre. 30 km kerregés után visszafordultunk. A hegylánc átkelése itt ne lehetséges. A „Kasbah útját” választottuk, ami Marakesh-be vezet.

Felkapaszkodtunk a figyelemreméltó 2280m –es magasságba. Most első alkalommal akarja valaki megvenni Trabinkat. Egy pásztor egy Tevét kínál érte, de mivel csak a Trabi használati útmutatója van nálunk (tevéét nem hoztuk el… így megyünk tovább.

Extrém szűk utcákon és sikátorokon keresztül, ahol a tükör majdnem súrolta a házak falát, eljutottunk Marakesh központjába a Djmaa el Fna térre. Sajnos erre az időpontra Trabink olyan érdekesen kezdett el szólni, hogy tudtuk így nem jutunk túl messzire.
Egyszerűen túl melege volt. Egy kempingező helyen a tengerparton levettük a hengerfejeket. Sok türelemmel és csiszolópapírral eltávolítottuk a ráégett olajt a dugókról és a hengerfejről. Miután minden mintha új lenne úgy csillogott és minden visszakerült a helyére, kapott még új gyertyákat és lám lám ezután úgy szólt, mint 1980 májusában. (ekkor gurult ki a gyárból.)

Következő reggel elindultunk Nyugat-Szahara irányába, de már az első kereszteződésben éreztük, hogy fékezéskor bár lassul a kocsi de, a pedál beesik. És tényleg a bal első keréknél spriccelt a fékfolyadék. Óvatos tempóban egyik kézzel a kéziféken indultunk tovább Agadir irányába. A következő műhelyben kiszedtem a fékcsövet és kiderült meg kell forrasztani. Végre megértette emberünk mit is akarok, és a nagy káoszban még egy darab sárgarezet is talált. Adtunk neki egy két Dirham-ot amire ő felettébb boldognak tűnt. Aztán tettünk bele kis fékfolyadékot (hiszen minden volt nálunk), légtelenítettük a rendszert és minden a világon rendben volt. De legfőképp a Trabi.

Megnéztük még Agadirt és déli irányba indultunk Nyugat Szaharán keresztül Deklába. Az út szélén dromedárok és dűnék voltak láthatóak



További 500 Km után, ajajjjj, a trabink elkezdett ordítani, mint egy Traktor. Megálltunk és megállapítottuk hogy a kipufogó középen eltört. Sajnos elfelejtettünk füldugót hozni magunkkal, de a lényeg hogy a Trabi még ment. A következő helységben megálltunk egy „Szerviznél”.
Itt inkább egy bontásra ítélt garázsról szólhatnánk inkább, amiben éppen egy ősrégi JEEP-ről katasztrofális állapotú gumikat húztak le és nagyon rosszakat tettek helyette. De az emberek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. 1 óra alatt leszedték, meghegesztették és visszatették a kipufogórendszert. Afrikában minden lehetséges. A legegyszerűbb módszerekkel mindent összefoltoznak .
A következő Deklába vezető szakasz igazán egyhangú. Az egyetlen változatosság a rendőri ellenőrzések voltak. Ilyenkor érdeklődtünk, hogy a sivatagon keresztül át tudunk-e kelni, amire a válsz ez volt: „nem probléma!”. Deklában a Moussafir kempingben aludtunk. Az első este csak Franciák voltak „igazi” Jeepekkel. A következő napon elintéztük a formaságokat.
1. a Hotel de Police-nél mindenkiről kitöltöttek az adatival egy sárga cetlit.
2. Az Administration de Duane-nál beírtak mindenkit egy vastag könyvbe és ellenőrizték a Marokkói zöld biztosítási kártyánkat.
3. A Gerdarmerie le Stat Major-nál egy igazán öreg iskolapadban kellett helyet foglalnunk és magunknak a saját adatainkkal egy zetlit kitölteni, és mindenkinek 2 útlevélképet leadni.
Este nagyon örvendetes dolog történt. Találkoztunk a kempingben 2 hazánk fiával: Lotharral aki 4 kerék meghajtású kocsijával volt és Péterrel, aki egy öreg tűzoltó autóval. Mindketten ismerték az utat így jótanácsokkal láttak el minket. Többek között Lothar szerint feltétlenül csökkentenünk kellett az össztömeget. Ennek következtében 2 pótkerekünket elcseréltük 30 liter benzinre és kidobtuk a tartalékváltót. A másik 2 pótkereket és a 30 liter vizet pedig betettük a Tűzoltóautóba és máris útra készen állt a Trabi.

Aztán 1999 május 5én elindultuk megint délre konvojban, kísérettel. Jól tudtuk, hogy ez egy egysávos észak déli összekötő út. 12:00re már majdnem 40 autóra gyarapodott a konvoj. Elvették az útleveleket és végre elindultunk. Az első megálláskor betankoltunk egy 20 liternyit az egyik tartalékkannából. Ekkor a franciák viccesen megkérdezték „Van pedál a kocsiban?” Ezután 330Km-en keresztül egész jó kavicsos út volt, csak egyszer temette be egy 10m-es homokdűne. 21:30ra érkeztünk az éjszakai „táborba”. A sivatag közekén egy parkoló Se WC se Víz . Mindenki kiválaszthatta, hogy a csodálatos csillagos ég alatt vagy a kocsiban alszik. Következő reggel visszakaptuk útleveleinket és folytathattuk utunkat immáron kíséret nélkül a Mauritániai senki földön. Ezután a kövesútnak is gyorsan vége lett, és csak 2 nyom jelezte a feltételezhető továbbhaladási irányt. Pár kilométer után elakadtak az első autók., de aztán jön a rosszabb dolog. Hirtelen a 2 nyomból tucatnyi lett, amik különböző irányokba haladtak tovább. A Mauritániaiak balra mentek és azt mondták mi tartsunk jobbra. Se sajna nem jutottunk messzire mert a Trabi beragadt a homokba. Szerencsére van vontatókötelünk és Péter a régi tűzoltóautóval kihúz minket. Aztán végre megint kövesút következett egy régi még a Spanyol időkben készült út formájában ami a Mauritániai határig tartott. A határ csak egy kis kőházikó volt aminek 4 fala volt meg egy nyílása rajta ami feltehetően ajtóként szolgált meg egy kis ablak. Innen integettek minden kocsinak hogy álljon félre. Aztán kezelésbe vett mindenkit a Mauritániai katonaság, és begyűjtötték az útleveleket. A határ túloldalán vártak bennünket, akik kicsit sietősebben haladtak. Ezután ismét konvojban haladtunk tovább. 100m-rel később megint egy nagyobb homokdűnét kellet legyőzni, és mint várható volt a tetején a Trabi fennakadt. Mivel a többieknek emiatt várniuk kellett míg kikecmergünk nem is kellet kiszállnunk, hanem azonnal jött egy két ember és kiemelték a trabit a homokból. Hamarosan újra mindenki úton volt. Követtük a kövesutat egy lezárt részig, amit miután kikerültünk pár km után nem volt előttünk nyom… Eltévedtünk. Egyedül voltunk a sivatagban a semmi közepén . Megfordultunk és visszamentünk addig a pontig, ahol a lezárt részt kerültük. Ekkor láttuk a friss nyomokat balra kerülni (A többiek balról kerültek). A nyomokat követve 5 km után elértük a híres Mauritánaia vasútvonalat, és már láttuk is a többi kocsit Nouadhibou helység bejáratánál. Lothar, Peter és a franciák nagyon megörültek nekünk, mert már éppen keresőakciót akartak szervezni utánunk.
Ezután várakozás következett, ahol egy kis fakunyhóban okos kis listácskákat töltögettek ki. A Baie du Levrier nevű kempingben aludtunk a város????? közepén. A szálláshelyünk felett a következő felirat lógott: „ Ha már azt gondolod, hogy nem megy tovább mindig jön egy fénysugár valahonnan” Mindez németült volt, ami ilyen messze otthontól melegséggel töltötte el szívünket. Ezen mottó szellemében indultunk tovább a 450Kmre levő Nouackchott felé, ahová nem vezetett út.
Ali a kemping tulaja segítet elintézni a formaságokat és keresett nekünk egy vezetőt, aki ismerte a sivatagot. Aztán elindultunk. Nemsokára csak homokot és követ láttunk, akármerre néztünk. A lemezeket az ásót és a köteleket újra meg újra használnunk kellett. Egyszer még a tűzoltókocsi is beragadt a homokba. Itt csak egy dolog segített. Levegőt engedtünk ki a kerekekből és bekapcsoltuk a 4kerákhajtást. Néha-néha a vezetőnk kiszállt hogy nyomokat keressen.



Este 7kor (naplemente) megálltunk és egy kis tábortűz mellett elfogyasztottuk vacsoránkat. Esténként a sivatagban igazán hideg volt és eléggé fúj a szél is, de ennek ellenére élveztük a csodálatos csillagos égboltot a sivatag közepén .

Reggel, ahogy továbbhaladtunk és egyre távolodtunk a tengerparttól, szélcsend lett és 42° C. Mivel szegény Trabikánk Léghűtéses hamarosan elkezdett köhögni… ha most egyedül lettünk volna várnunk kellett volna esti, de így Péterék elvontattak minket 60Km/h-val. Az volt az érzésem hogy kiesik az összes kerekünk és agyrázkódást kapunk…

Egy óra rázkódás után ismét a tengerparton voltunk egy kis halászfaluban. Mindannyian jól voltunk beleértve a Trabit is.
14:00 (ekkor már saját erőből) elértük Mauritánia fővárosát Nouckchott-ot. Itt váltunk el Pétertől és Lothartól és folytattuk utunkat tovább délre kövesúton. De Trabikánk ekkor beteg lett. A karbit és a tankot és minden egyéb helyet, ahová befurakodott a homok ki kellett pucolni. Félnapi munka után végre továbbindultunk
A Senegál folyó gátján keresztül fekete afrikába jutottunk. St. Luis az első helység, amin áthaladtunk. Az élet nagy volt itt. Mindenki gyalogolt valahová vagy ült az út szélén és el akart adni valamit. 20Km-el később a Szenegál folyó mentén betérünk a Zebrabar kempingbe. Itt élnek Ursula és Martin és a lányuk Samira Svájcból. Végre megint németül beszélhetünk, és hideg sört ihatunk . Ursula szeretné 300Dm –ért megvenni Trabinkat és másodautóként szeretné használni. Mi viszont szeretnénk még tovább menni és használni, így ne adjuk oda. Eljutottunk Dakar-ba is Szenegál fővárosába. Itt minden meg lehet kapni még milka csoki is 4Dmért. Viszont legalább a helyi dolgok olcsóak. Délidőben az emberek az út szélén ettek, sőt még deleltek is egyesek.
Ezután továbbhaladtunk 460 km-et az ország belsejébe Tambacoundaba. Itt Szenegál közepén szárazszavanna van. Leparkoltuk a Trabi egy majomkenyérfa mellé. Ezek a fák igazán hatalmasak és nem csak a trabihoz képest. A meleg kibírhatatlan volt 47° C és este 6kor is még 40° C. Az ivúvizünk is minimum 25° C volt… Pont ez volt a legmelegebb hónap Szenegálban.

Megnéztük a Nical Koba nemzeti parkot. Mivel csak vezetővel lehet bemenni immáron 3man voltunk a Trabiban. Az út egész jó volt csak egyszer becsültük túl a trabit és beragadtunk a sárba. De mivel volt nálunk ásó gyorsan kiástuk a trabbert. A Gambia folyóban aztán láttunk egy pár vízilovat, krokodilt napozni. A park kempinge 5 szalmakunyhóból állt, ahol nem volt folyó, víz WC, és ára sem. Inkább a sátrunkban aludtunk és az ivóvizünkkel mosakodtunk. Este aztán egy gázlámpa fénye mellett üldögéltünk a kempingtulajjal. 2szer ugrott fel hogy megöljön 1-1 kígyót, amit a fény vonzott oda.






indulás tovább gambiába. Már megint a saját levünkben főlünk 40° C és a trabinak elege van a melegből, új gyertyákra van szüksége. Nemsokkal később végre a Gambia határon vagyunk 7900kmre otthontól. És végre „How are you”-val fogadnak minket ne úgy hogy „ca va?”. Aztán Georgetownban betérünk a Bao Bolong kempingbe, ahol szobában lakunk tusolóval Wcvel és újra hideg sört ihatunk.

Utolsó célunk a Sukutai kemping volt, ahol nyaralásunk utolsó napjait Heinz és Monika társaságában töltöttük. Élveztük a tengert és a napsütést. Vissza repülővel jöttünk. A trabit nekiajándékoztuk Heinznek és Monikának köszönetképp hogy beszerezték a repülőjegyeinket haza.

Ennyi volt a mi ki 5 hetes kalandtúránk és hatalmas buli volt. Ha nem lett volna korlátozott az időnk biztosan tovább is mentünk volna. Talán még most is úton lennénk  De hát minden nyaralásnak egyszer vége…
Ute és Dieter
(forrás: www.trabi.net /részlet szabadfordításban/)